Menü
 

 
  Karácsony  -  2015. 12. 23. 18:30  -  László-Takács Krisztina, fotó: Kiss László
Szállást keres a szent család - beszélgetés Spányi Antal püspökkel
  
Van egy népi ének, amit advent és karácsony idején énekeltek az emberek, talán még most is van, aki énekli: „Szállást keres a szent család, de senki nincs ki helyet ád…” Ez a mondat kétezer éve és ma is ugyanolyan aktuális: vajon be tudjuk-e fogadni, aki kopogtat, és hogyan tudjuk jól fogadni a szállást keresőket?
 Van-e helyünk a szent család számára?
A szent család befogadására mindannyian fel vagyunk szólítva, szívünkben és lelkünkben kopog a szent család. Ha megsejtjük Isten szeretetét, és megpróbálunk erre a szeretetre megfelelő módon válaszolni, akkor úgy gondolom, a szent család befogadása széppé és gazdaggá teszi az életünket, ahogy adventünket, karácsonyunkat is.

Európába most olyan emberek tömegei érkeznek, akik szintén szeretnék, ha befogadnák őket. Azonban számtalan érdekes reakciót látunk Európán belül erre a befogadásra. Vannak például, akik úgy gondolják, hogy a keresztény jelképek sértik azokat, akiket befogadunk, ezért lépéseket tesznek annak érdekében, hogy az Európában hajlékot keresők ne is találkozzanak ezekkel a jelképekkel. Ön szerint a kereszténység lehet sértő bárki számára?

Én azt gondolom, hogy a kereszténység a szeretetnek a vallása. Nemcsak hirdeti a szeretet, de a szeretetnek számos formáját megmutatja. Amikor valaki eljön hozzám, és azt kéri, adjak neki szállást, úgy gondolom, joggal várom el, hogy ahhoz a napirendhez, azokhoz a szokásokhoz próbáljon meg igazodni, amelyekben én élek vagy a családom. Kell tehát egymáshoz igazodnunk, és ennek az igazodásnak kölcsönösnek kell lennie. Elgondolkodtató, hogyha valakit annyira irritál egy kereszt jele vagy egy szentnek az ábrázolása, annyira irritál karácsony igazi üzenete, az Isten szeretetének kinyilatkoztatása, hogy nem bírja ezt elviselni, miközben magának követeli, hogy papírok nélkül, határokat semmibe véve közlekedhessen a világban – amit én sem tehetek meg, és más sem a civilizált világban – akkor el kell gondolkodni a jószándék és a kölcsönösség arányain. Megdöbbentő volt, hogy a vándorló migránsok a katolikus karitász szeretetszolgálat munkatársaitól nemcsak a muszlim étkezésnek megfelelő ételt nem fogadták el, de még a tiszta vizet sem. Elgondolkodtató, és némi aggodalomra is okot adó, hogy mi lesz tíz-tizenöt év múlva Európában.

A közelmúltban a rengeteg életet követelő merényletek egyre inkább elültették az emberekben a félelmet, és bizony keresztényként sem könnyű megtanulni nem félni. Egy más problémákkal küzdő korban, de nem olyan régen Szent II. János Pál pápa megválasztásakor első megszólalásában arra szólította fel a tömegeket: „Ne féljetek!” Ez a mondat sokaknak még ma is visszhangzik a lelkében. Mit meríthetünk ebből a krisztusi bátorításból ma?

A Bibliának ez egy nagyon fontos üzenete: meg akar minket Krisztus erősíteni a félelemmel, az aggodalommal, az elbizonytalanodással szemben. Ő azt mondja, hogy a hit elég erőt ad nekünk ahhoz, hogy helyt tudjunk állni, ki tudjunk tartani azok mellett az igazságok mellett, amelyekre építettük az európai kultúrát, a kereszténységet. Ez olyan sok értéket teremtett az életünkben, amit nem hagyhatunk figyelmen kívül: iskolák, kórházak, szeretetszolgálatok, az idősekkel, betegekkel való törődést, és a szentek olyan szép példát mutatnak ezeknek az erényeknek a hősies gyakorlásában. Készen kell nekünk is lennünk, hogy a  hitünkről tanúságot tegyünk, mert ez az egyetlen erőnk. Ha félünk, ha eltakarjuk a keresztjeinket, ha nem merjük megvallani a hitünket, akkor a félelmünket magunk gerjesztjük, és magunk fogjuk a saját életünk, a saját történelmünk végét jelenteni. Ha viszont tanúságot merünk tenni a hitünk mellett, akkor ezzel egymást is erősítjük, és erőt mutatunk fel: a szeretet erejét. Ha hiszünk a szeretetben, a legnagyobb erőt képviseljük. Szent II. János Pál az ókeresztény időszakhoz hasonlította a mai kort – akkor elég erős volt a keresztények hite, hogy megmaradjon és egy kultúra épüljön belőle, most rajtunk a sor, hogy tanúságot tegyünk hitünkről.